Újonc résztvevőként engem ért az a megtisztelő feladat, hogy rövid beszámolót írjak a Magyar Hemofília Egyesület 2022-es családi táboráról. Ha egy mondatban akarnám megúszni, ezt írnám:
Évek óta jelentkezhetnénk a családi táborokba, egyszer sem tettük, és most bántam meg, hogy eddig nem éltünk ezzel lehetőséggel.
Azoknak, akiknek van ideje tovább olvasni, kicsit részletezem, miért érzem így. Egy nagyon szubjektív beszámoló következik.
Ezt megelőzően nem sokat tudtam a családi táborról, ezért volt bőven kérdésem, amiket a tábor szervezői, Jászai Mariann – Tímár Krisztina páros mindig maradéktalanul megválaszolt
Az érkezésünkkor Kriszta elmondta, mi mindent biztosított számunkra az egyesület, hogy egy hétig gondtalanul nyaralhassunk, megoszthassuk egymással tapasztalatainkat, megtudjuk ki hogyan dolgozza fel gyermeke betegségét és közben egy pont kellően aktív életmódot is mutassunk nekik. Arra szerényen elfelejtette felhívni a figyelmem, hogy mennyi mindent hoztak ők maguk otthonról, és bocsájtottak rendelkezésünkre.
A szállásunk ideális volt, csak a beköltözéskor, illetve még egy napon volt összesen borús időnk, úgyhogy fogyott a naptej rendesen. A gyerekek folyamatosan a medencébe vágytak, és volt olyan nap mikor a Körös melegebb volt jóval, mint a medence, akkor a stégről ugrálás, és a felfújható hajókonvoj miatt nem hiszem, hogy túl sok halat tudtak fogni a környékbeli horgászok. Itt meg kell említsek két fontos segítőnket név szerint. Mariann két nagyobbik gyermekének én személy szerint, és a többiek nevében is hálával tartozom, mert Dorka és Levente is a maguk 13, illetve 16 évével megszűntették a kommunikációs zavarokat, ami egy csapat kisiskolás és a szüleik között tud lenni. Nekem ez hatalmas biztonságot jelentett, bármikor felmehettem a szobába, kifekhettem a stégre, elvonulhattam enni, tudtam, hogy ha valamelyik nagyobb együtt játszik a többi gyerekkel, akkor még az én kísérletező kedvű fiaim sem lépnek át bizonyos határokat, miközben maximálisan jól érzik magukat és önfeledten tudnak játszani. A picik sokkal szívesebben maradtak Dorka vagy Levi társaságában, mint egy másik „idegen” szülő gondjaira bízva. Úgyhogy nagyon szerencsések voltunk, hogy együtt nyaraltak velünk. Ha jól hallottam, jövőre mennének is segítőnek a gyerektáborba. Csak javasolni tudom őket.
Ha már segítségnél tartok. Kriszta férje, Tamás már az első napon lenyűgözte a gyerekeket mikor előpakolta a horgászfelszerelést. Mivel drága felnőtt felszerelés volt és nem játék, ezért kitalálta, hogy úgy vonja be a gyerekeket, hogy vett a gyerekeknek nekik való botokat és zsebpecákat saját költségén.
Bejártuk a holtágat más módon is, Krisztiék szerveztek egy közös hajókirándulást Szarvasra. Az egy órás túra alatt helytörténeti és országos vonatkozású tudásunk is gyarapodott, kapitányunk a szárazabb információk között viccekkel és feladványokkal is szórakoztatott minket. Miközben elhaladtunk a Szarvasi Arborétum, a sporttelepek, szálloda és víziszínpad mellett, nem győztünk integetni a partra és a sokféle vízijárműnek.
Hogy mennyire hangsúlyosan családi volt ez a tábor, szerintem az érzékelteti leginkább, hogy a tábor előtt megbeszéltük, étteremből rendelünk minden nap ebédet. Ám végül egyetlen alkalommal rendeltünk csak, és az összes többi napon bográcsoztunk vagy grilleztünk. Mindenki igyekezett kivenni a részét a munkából, már az előkészületekből is, szeleteléssel, aprítással, pácolással, akár az erdei szúnyogetetéssel, aminek eredeti célja tűzifa beszerzés volt. A sütés-főzés is közösen zajlott, mint egy nagy családnál, és a közös étkezések utáni elpakolásnál-takarításnál is mindenki talált magának feladatot, aki akart. Lehetséges persze, hogy ekkor már a szakszerű tűzrakásban megfáradt apukák kevésbé képviseltették magukat…
Úgy vélem, valahogy pont megfelelő létszámban voltunk ahhoz, hogy mindenki tudjon figyelni a másikra, minimális félreértéssel, közösen besegítve épp jókor, mikor a másiknak szüksége volt segítségre. A gyerekek láthatóan nagyon élvezték a szabadságukat, a jégkrém is jól fogyott, és azt hiszem, sokszor sikerült őket elcsalni a telefonjaik világából a sokféle egyéb, aktívabb szórakozási lehetőséggel.
Nem csak én, a fiaim is nagyon jól érezték magukat végig. Több esti fektetésnél is hallhattam Gáspár fiam szájából: „ez egy nagyon jó nap volt”. Folyamatosan a többiekkel akartak lenni, hol a vízben, hol vízibiciklin, hol pecázva.
Összefoglalva, nagyon hálás vagyok, hogy részt vehettem Samuval és Gáspárral az idei táborban, és köszönjük a Magyar Hemofília Egyesületnek, hogy hátteret biztosított a családi táborhoz is. Külön köszönet Keszthelyi Zoltánnak, hogy lehetővé tette számunkra, hogy együtt nyaralhassunk a többiekkel, és hogy ő és társai munkájának gyümölcse ennyi mindenkinek szerez felejthetetlen élményeket.
Gömöry Géza
Adományozás
